A kedvenc részem a Twilightból. :)

" Előtted az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de volt néhány csillag, néhány fénypont - okok az életre... És aztán keresztül suhantál az égen, mint egy meteor. Hirtelen minden lángra lobbant, ragyogás töltötte be az eget, szépség. Amikor elmentél, amikor a meteor lezuhant, minden elsötétedett. Semmi sem változott, de a szememet elvakította a fény, és nem láttam csillagokat többé, és már semminek sem volt értelme. "

" A szívem nem hátrál... "

Eldöntöttem.. harcolni fogok. Még csak a küzdelem legelején vagyok, de már nagyon rossz. Hiszen még mindig ott van az, hogy mi van, ha nem.. És ebbe az érzésbe belehalok. De nem baj.. Tudom, hiszem, érzem, hogy ezt kell tennem. Mikor a szemébe néztem.. akkor jöttem rá igazán, hogy nem szabad feladnom. Bár Ő nem tudja, de Ő biztatott a harcra.. azzal, amit a szemében láttam. Legfeljebb fájni fog, na és? Fájt már eddig is, de ha ennek rossz vége lenne, könnyebben tudnám elviselni a fájdalmat, mert azt mondhatnám: én mindig megtettem. DE NEM LESZ ROSSZ VÉGE! :)

" De itt van már, és Ő az, aki kell... "

Boldog vagyok! :) Igen, határozottan boldog. Még nem az enyém, de tudom, hogy az enyém lehet.. Érez még valamit irántam, ez biztos. Nem tudom még hogyan tovább, de most nem adhatom fel. A boldogtalanság már úgyis az enyém. De talán a boldogság is rám találhat. Nem akarom beleélni magam semmibe, de a szívem olyan hevesen, s mégis nyugodtan ver. Pont, mint abban a két napban.. :)

" Kiválasztott az élet a legjobb főszerepre... "

Minden percben attól félek, hogy talán csak álom az egész és a következő pillanatban felébredek. De mindig fel kell világosítanom magam, hogy ezt tényleg a valóság. Hogy nekem is lehet boldog szerepem az életben, hogy talán nekem is sikerülhet valami. De nem akarom magamat beleélni semmibe. Egyszerűen csak.. a pillanatnak élek. :) Aztán meglátjuk, hogy a pillanatból lesz-e a perc, a percből óra, az órából nap, a napból hét, a hétből hónap, és a hónapból év. Igazából.. várom a percet, mikor összefonódik újra a tekintetünk, de félek is tőle.. Nem tudom miért.. Talán.. Félek, hogy esetleg megint rossz vége lesz. Talán.. Félek, hogy a szívverésem túl hangos lesz, és meghallja. De próbálok nem koncentrálni erre a félelemre. Csakis.. A BOLDOGSÁGRA! :)

Én.. nem tudom abbahagyni a sírást. El sem hiszem, hogy ez történt. Annyira, annyira boldog vagyok. El sem tudom mondani, hogy mit érzek. Nem.. még fel sem fogtam. Féltem, hogy mi lesz. De.. tudtam, hogy lépnem kell. És.. most boldog vagyok. NAGYOOOOON! Nem élem magam bele semmibe se. Nekem éppen elég már csak az is, hogy láthatom..

" Már nem marasztal senki sem... "

Talán a felejtés útjára kell lépnem. Én megtettem mindent, amit csak tehettem.. Ez már itt rég nem rajtam múlik, és ez fáj a legjobban. Nem érzi, hogy rajta múlik minden, vagy nem érdekli? Akármelyik, nagyot csalódtam. S mégis.. nem akarom Őt elfelejteni, mert mindig az a két nap lebeg a szemem előtt. Mikor minden olyan tökéletes volt. Tiszta szívből boldog voltam, pedig csak akkor ismertem meg. Általában minden akkor kezdődhet újra az egyik félnél, mikor a másikban már minden érzés elmúlt. Remélem, ez nálunk is így lesz. Hiszen ha eljutok odáig, hogy nem gondolok már rá, és akkor keres meg, minden érzést újra felébreszt bennem. Eddig mindig így volt, csak már semmilyen érzés nem volt bennem. De iránta mindig is lesz. Ha muszájból is, de elfelejtem, akkor is mindig emlékezni fogok rá..

" Szorosan ölelj, hogy fájjon úgy, mint semmi más "

Nem tudom elhinni, hogy ez lenne az igazi énje. Ő nem lehet ilyen.. Ennyire mély benyomást nem tehettem rajta, hogy így megváltozott? Vagy.. az a másik rontja el így? Fogalmam sincs. De minden nap jól érzem magam, de csak is úgy, hogy rá gondolok. Ez már a részemmé vált, így boldog egy napom. S mikor hazajövök, újra egyedül vagyok, eluralkodik rajtam a fájdalom. Nem akarok sírni, de hirtelen rám tör a fájdalom, és igazából nem is azért sírok, mert fáj. Már kibírnám sírás nélkül. Azért sírok, mert tudom, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, de nem ért semmit. És mást már tényleg nem tehetek. Igazából ezért sírok, mert annyira tehetetlen vagyok, hogy már csak ennyi megy. Azt hiszem, jobb ha belátom.. : el kell Őt felejtenem. De nem akarom, mert annyira boldog voltam vele, és olyan tökéletes volt minden, mint egy tündérmesében. Nem, ennek nem lehet vége..

" Éjfél után a neved suttogom halkan... "

Mikor megkérdezik, hogy vagyok.. Erőtlenül mosolygok egyet, és csak annyit mondok, hogy jól. De valójában itt belül össze vagyok zuhanva. Minden nap hatalmas erőfeszítés, hogy felkeljek.. Hogy próbáljam élvezni az életet.. De mikor egyedül vagyok.. Újabb és újabb sírógörcsök törnek rám. Azt hiszem kezdem belátni, hogy belezúgtam.. Nem tudom, hogy ez rossz vagy jó-e, csak azt tudom, hogy jelenleg fáj. Aztán ki tudja mi lesz..

" Te vagy, akiért a szívem dobban újra meg újra... "

Még a mai napig sírok miatta. Az a baj, hogy fáj, de erősödök ezzel a fájdalommal. Fogalmam sincs, hogy van-e közös jövőnk, ha van, akkor hogyan, ha nincs, akkor velem mi lesz.. Minden percben ilyen kérdéseket teszek fel magamnak, és egyre inkább félek, mert egyikre sem tudom a választ. Félek, de remélek.. szenvedek, de.. azt hiszem, hogy szeretek. Ebben viszont nem vagyok biztos. De úgy érzem, hogy beleszerettem. Ami csak még nehezebbé teszi a felejtést, és még inkább ösztönöz arra, hogy küzdjek, amíg bele nem halok...

" A mélyből én inkább a magasba vágyom... "

Elegem van mindenből. Ekkora szerencsétlen élete senkinek sem lehet. Életem értelme nem az enyém, nem lehetek ott egy eseményen, ami egy nagyon jó barátomnak sokat jelent, nincs partnerem, így még csak álmodni sem tudok a versenyzésről, és persze folyton mennek a viták. Mi jön még? Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha nem lennék ilyen mazochista kitartó.. De mindig mikor feladnám, egy hang megszólal bennem: ha nem adnád fel, lehet, hogy még sikerülne is és jó vége lenne. És én hülye rendszeresen hallgatok is erre a hangra. Talán azért, mert hiszem, hogy mindennek van oka. És mert persze hiszek a kedvenc idézetemben: "Mindennek jó a vége, ha nem jó, még nincs vége." Na de mikor lesz már jó? Igazából.. semmi sem érdekelne, ha reggelenként Ő mellette kelhetnék.. ha a fülembe suttogná, hogy szeretlek.. ha újra érezhetném az ölelését minden nap. Ezek után semmi bajom sem lenne. De vajon.. ez a sorsunk? Vajon van közös jövőnk? Nem tudom.. De egy biztos.. Vagyis inkább valószínű. Nem fogom feladni. Az nem én vagyok. Vannak elgyengüléseim, és tudom, hogy sokkal logikusabb és egyszerűbb lenne feladni. De én bonyolult vagyok és összetett, ezért nem cselekszem helyesen.. Ezen a téren legalábbis biztos nem. Küzdök, amíg nem jön el az a boldog perc, mikor kimondhatom: megérte...

" Álarcom nem véd, csak ostoba dísz... "

Talán még sem kell így lennie. Talán a sors újra egymás útjába sodor minket. Az a baj, hogy a remény újra és újra csak nagyobb lángra kap bennem, s mikor lenne elég ideje ahhoz, hogy kialudjon, valahogy mindig csak erősebb lesz. Talán csak.. türelmesnek kell lennünk? Annyi kérdést feltennék neki, de nem vesztegethetem most ezekre az időmet. Eltelt már több, mint egy hónap.. Lehet, hogy késő lesz már. De.. amíg nem gyengülök el végleg, harcolni fogok. Mert én már csak ilyen vagyok.. :)

* Another you, another me, another now..

Most már csak egyetlen egy kérdésem van.. MÉGIS MIT TEHETNÉK? Bármit, tényleg bármit megteszek. Csak könyörgöm mondd újra, hogy mit jelentek neked, szoríts magadhoz újra, simogass meg újra.

Már az sem érdekel, hogy miért tette ezt. Már csak annyit kérek az élettől, hogy adja vissza Őt nekem. Bár tudom, sosem volt teljesen az enyém. De valamennyire mégis. És.. ha visszamehetnék az időben, elmondanám neki a nézőpontom, az érzéseim. Tudom, hogy nem itt tartanánk.. Nem az én hibám, és mégis magamat okolom.. Ilyet sosem tettem még senki miatt. És.. nem értem, hogy mindössze két nap elegendő volt ahhoz, hogy folyton szomorú számokat hallgassak, hogy kizárjam a külvilágot, hogy magamba forduljak? Úgy látszik igen.. De vajon meddig tart, amíg túl leszek ezen az egészen? :/

"Mi az, ami amitől több, mint én? Mi az, ami Neked úgy fájt? Ki az, akiben most bízol, és miért hittem mást? Hova fogy a levegő, hol lesz még? Hol az, aki szívemig száll? Kire hagyom ezt a titkot, most miért éppen más? Lelkem miért bíztam Rád, ha más ölel át?"

" Sosem volt enyém, de mégis visszavárom... "

Azt hittem, túl tettem magam mindenen, ami történt.. De néha eszembe jut még.. Nem tudom elhinni, hogy más valakire néz úgy, hogy mást ölel olyan szenvedélyesen. Nem tudom, mit tehetnék.. Pedig muszáj lenne, mert ez így csak napról napra rosszabb lesz. Azon gondolkozom, hogy komolyan elég lenne két nap ahhoz, hogy beleszeressünk egy emberbe? Nem tudok erre választ adni, mert nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e. Csak azt érzem, hogy nagyon erősen kötődöm hozzá, és hiába tiltakoznék, nem megy..

Tell me why?

Most így visszagondolva rájöttem, hogy semmit nem csinálnék máshogy. Kivéve egy valamit.. Mikor lehetőségem volt rá, hogy elmondjam mit szeretnék és mit érzek, nem tettem. Most megtenném. Nagyon féltem, hogy mi lesz, ha megteszem, ezért nem tettem. De ha tudom, hogy így fog végződni, megtettem volna. Egészen biztos, hogy nem itt tartanánk. Nem sírnék mindennap, akár többször is. Nem kéne belegondolnom, hogy milyen szörnyű a magány. Nem kéne semmire se gondolnom, csakis rá.. De nem lehet. És még mindig nem értem, hogy miért...

Szeretném, akarom, KÖVETELEM azt a két napot. Nem bírom, nem megy nélküle semmi. Nem tudom felfogni, hogy talán jövőre láthatom a leghamarabb. Nem vagyok képes megérteni, hogy miért tette ezt. Vajon neki ennyire nem számított? Vagy magába nézett, és azért nem akar velem beszélni? Az a helyzet, hogy én elég büszke vagyok, s mégis.. Ha visszajönne és bocsánatot kérne, megalázkodnék és megbocsájtanék neki. Nem tudom miért, de még mindig képtelen vagyok benne rosszat látni. Fogalmam sincs, mit tegyek. Nem szakíthatom Őt el valakitől, akivel boldog. Az a baj, hogy megtenném.. Megtenném, csak gyenge vagyok hozzá. És.. belegondolni abba, hogy ez az egész csak egy nyamvadt korkülönbség miatt történt így, tudjátok mennyire rossz???!!! De engem nem érdekel senki, és semmi. Nekem csak Ő kell...

Sos mi vida ♥

Megfogadtam, hogy nem sírok többet miatta. Nem, nem Tomiról van szó.. (: Megfogadtam, de nem tudom betartani. Az a baj, hogy mikor egyedül vagyok, ismét azt várom, hogy hátha kapok egy üzenetet. De mikor látom, hogy kaptam, már nem ugyanolyan. Mégis mindennap hallom még a hangját, mindennap érzem még az ölelését. Minden percben emlékszem arra a két napra, s arra, hogy miket mondott akár ott, akár itt. De mikor ezekre gondolok, milliószor felteszem a kérdést: miért? Azt hiszem, hogy amitől féltem, bekövetkezett.. Ami Balatonon történt, ott is maradt.. Vagyis nem teljesen. Hiszen pár napra velünk jött. De nem vigyáztunk rá, vagyis Ő nem vigyázott rá. Semmibe vette, és földbe taposta.. A történteket is, és engem is..