" Kint csak egyedül én vagyok, s várom, hogy jöjj már... "

Volt ma egy negyedóra, mikor nem tudtam, mit kezdjek magammal. Sétáltam hát egyet az őszi táj csodáival körülvéve. Felfedeztem az ősz apró örömeit, s gondolkoztam. Ez a világ hatalmas és gonosz. Persze az ember ebből mit sem érez, ha van valaki, aki inkább csak jót sugall felé. Ennek a sugallatnak a neve a szeretet. Sokan elnézünk mellette, hogy csak úgy van és ez milyen természetes. Pedig egyáltalán nem az. Vannak olyanok, akiknek ez nem adatik meg. Egy része nekem se.. És ez a legrosszabb. Annyi mindenkitől kaphatnék ilyesfajta szeretetet.. De nekem Tőle kell. Én az Ő szerelmére vágyom. Nem elégszem meg pusztán a baráti szeretetével. Mikor beültem apu mellé a kocsiba, ezek a gondolatok jöttek elő újra és újra, és elrontották a kedvem. A rádió halkan szólt, és odafigyeltem a dal mondani valójára. Párhuzamba tudtam hozni a gondolataimmal. Kibámultam az ablakon és úgy tettem, mintha észre sem venném a könnycseppet, ami végiggördült az arcomon. Mert még mindig nagyon üres vagyok Nélküle és a hiánya megpecsételi a mindennapjaim. Elég csak egy perc, mikor egyedül vagyok, Ő jut eszembe. Nem tudok róla semmit, nem tudom, hogy vigyáznak-e rá. Nem tudom kitekerni annak a személynek a nyakát, aki esetleg megbántja. Nem aggódhatok érte. És biztos vagyok benne, hogy ezeket az aggódásokat, érzelmeket, tekinteteket attól a másiktól nem kapja meg. És.. mást kérdést még mindig nem tudok feltenni. Csak ennyit: MIÉRT KELLETT ÍGY LENNIE?!