" Búcsúzz el, mindig szép emlék leszel... "

Boldog.. Legalább Ő az.. Ha valaki, én nem lennék képes ártani a boldogságának.. Még akkor sem, ha nem mellettem találta meg. Vagyis.. ez így nem igaz. Mert mellettem is megtalálhatta volna, sőt meg is találta.. De annyira pitiáner dolog állt kettőnk közé, hogy én még mindig nem dolgoztam fel. Kiöl belőlem mindent az a fájdalom, amit most érzek. Végig söpör rajtam, és maga alá taszít. Végleg megöl. Csak azt nem értem.. Miért nem kaphattam meg azt a búcsút, amit megérdemeltem volna? Ha már ilyen apróság miatt hátat fordított nekem.. És mindennek ellenére még mindig nem tudom utálni. Egyszerűen csak fáj.. És ennyi. Ez a végső fájdalom. Az, amire mindig emlékezni fogok. Eddig csak egyetlen egy ilyen volt.. Mikor megtudtam, hogy van valakije.. Tisztán emlékszem.. Akkor, abban a pillanatban életemben először azt kívántam: öljön meg valaki! Ordítanom kellett, annyira fájt. Ez most más, de nem gyengébb.. Most nem kiabálok, és nem is sírok. Csak mosolyogva mondom: "Én mindig emlékezni fogok Rád, és ha visszajössz, én itt leszek! Ha mindenki ellened fordul, ha az egész világ csak bántani akar, én akkor is mosollyal várlak, hogy elmondhassam mennyire szeretlek és rám mindig számíthatsz!" Ezek lennének hozzád az utolsó szavaim, mielőtt végleg elmész. Bár tudom, ezeket soha nem mondhatom el Neked, mert nem figyelsz már rám.. De tudd.. Szeretlek! :)