" Semmi nem tart vissza többé már... "

Azt hiszem eljutottam arra pontra, hogy már sírni se nagyon tudok.. A mellkasom üres, csak üveges tekintettel bámulok a semmibe. Ez a mindennapos programom. Végleg összetörtem, nem tudok már felállni. Ha meg is próbálnám, ingadoznak a térdeim és erőtlenül rogyok vissza a földre. De már eszem ágában sincs áll felállni. Annyira mazochista azért nem vagyok. Tudom, hogy milyen lesz egy év múlva, mikor újra egymás szemébe kell néznünk, de nem nekem lesz kínos. Nem én voltam az az utolsó paraszt, aki egy szó nélkül hagyott összeomlani. Már az emlékek sem hatnak meg. Fájnak, szépek, de már nem tudnak biztatni a harcra. Főleg azért, mert én mindent megtettem, amit csak tudtam. De vége, betelt a pohár. Talán boldog azzal a másikkal, nem érdekel. Csak.. kérek egy hetet.. Egy hetet, mikor akkor sírhatok, amikor csak kedvem támad.. Amikor senki nem kérdezi meg, hogy mi baj és nem kell tudat alatt sem emlékeznem.. Amikor azt csinálok, amit akarok. Ennyi kéne, és soha többé nem ejteném ki a számon a nevét. Persze majd ha újra látnám.. De erre nem gondolok, mert csak még mélyebbre szúr a kés a szívemben.

"Megtiltottam magamnak az emlékezést, de rettegtem a felejtéstől..."