" Mondd, hogy tud úgy fájni, ha Rád gondolok..? "

Nem értem ezt az egészet. Miért kell újra és újra csalódnom benne? Miért nem meri felvállalni az érzelmeit? A.. kettőnk között lévő akadály valójában neki az, vagy a haveroknak? Miért csinálja ezt velem? Itt ülök csendben, egyedül. Nem tudom hány milliomodik könnycseppet hullajtom Miatta.. És. Én annyi mindenen gondolkozom, hogy mi hogy lesz.. De mindig összetöri a terveim. Nem tudom, hogy szándékosan vagy nem.. Minden gondolatom Ő, és annyira fáj ez a helyzet, hogy akár az utca közepén is el tudnék kezdeni sírni.. És mondjon bárki bármit.. Szeretem.

" Ha ennyire fáj, miért hazudom...? "

Nem mondom, hogy elfelejtettem, de lezártnak tekintem. Nem mondom, hogy utálom, mert még nagyon is szeretem. Nem mondom, hogy nem akarom, hogy boldog legyen, mert nagyon szeretném.. De azt, hogy velem legyen boldog. Eltemettem az érzést szívem legmélyére, hogy ne érezzem. Éppen elég, ha csak tudok róla. Még a mai napig előfordul, hogy Róla álmodom.. Van, hogy néhány idézetről vagy versről Ő jut eszembe. De már csak mosolygok az emlékeken. Ha visszajönne értem, bocsánatot kérne, megbocsájtanék neki. De én már nem fogom Őt keresni. Talán boldog.. és. Én lennék az utolsó ember, aki belerondítana a boldogságába. Azt hiszem van valami, amit még magamnak sem mertem bevallani eddig a percig: bár lemondtam róla, még mindig szeretem.. És SOHA NEM AKAROM ELFELEJTENI!

" Ha menned kell, hát menj, ne várj...! "

Mindenki szeretné, hogy a szívén ejtett sebek begyógyuljanak. Én most azt szeretném, ha mindegyik újra és újra felszakadna, hogy sírhassak. Ha kiadhatom magamból, sokkal diszkrétebben viselem el ezt a gyötrő fájdalmat. Azt hiszem a mai naptól fogva nem ismerem többé azt a szót, hogy boldogság. Aki ezt megadhatta volna, nem csak hogy nem tette, de mindenemet elvette, amim csak volt. Nem értem, de már nem is próbálom megérteni. Egyszerűbb lesz nekem, ha csendben elsétálok, s mikor már annyira távol leszek, hogy Ő már csak egy pontnak fog látni.. Na akkor fog rájönni, hogy mit is jelentek / jelentettem neki. Nem akarom már Őt sem gyűlölni, sem pedig szeretni. Már csak egyetlen egy dolgot kérek tőle: az emlékeim hadd maradjanak meg olyan gyönyörűnek, mint ahogy átéltem őket. Már az sem nagyon érdekel, hogy Ő megőrzi-e őket.. Ha igen, akkor továbbra is egymásban fogunk még élni. Ha meg nem.. Akkor ennyit jelentettem neki. De ettől a pertől kezdve számomra Ő egy hétköznapi ember marad, kit valaha szerettem..

" Annyi éjjel vártam Rád, tudtam nincs tovább... "

Lemondóan hajtom álomra a fejem, mert tudom.. Róla fogok álmodni ismét, de ez csak az álmaimban lehet úgy.. Reggel mikor felkelek, egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Már megint fel kellett ébrednem, és otthagyni Őt valahol az álmok világában. Mert a valóság más. A valóság sokkal fájdalmasabb és ridegebb. Talán azért nem keres, mert Ő is próbál felejteni.. Talán azért, mert már nem kíváncsi rám. Talán a szabad perceiben azon agyal, milyen lenne velem.. Talán csak akkor gondol rám, mikor nagyon muszáj. Nem tudom miként vélekedik rólam, és nem tudom, hogy jelentek-e még neki valamit. Ez a helyzet a legborzasztóbb. Hiszen.. Ha nekem ennyit jelentett az a pár nap, nem lehet, hogy neki semmit sem.. Vagy hogy ilyen gyorsan túl lenne rajta, rajtam..

" Semmi nem tart vissza többé már... "

Azt hiszem eljutottam arra pontra, hogy már sírni se nagyon tudok.. A mellkasom üres, csak üveges tekintettel bámulok a semmibe. Ez a mindennapos programom. Végleg összetörtem, nem tudok már felállni. Ha meg is próbálnám, ingadoznak a térdeim és erőtlenül rogyok vissza a földre. De már eszem ágában sincs áll felállni. Annyira mazochista azért nem vagyok. Tudom, hogy milyen lesz egy év múlva, mikor újra egymás szemébe kell néznünk, de nem nekem lesz kínos. Nem én voltam az az utolsó paraszt, aki egy szó nélkül hagyott összeomlani. Már az emlékek sem hatnak meg. Fájnak, szépek, de már nem tudnak biztatni a harcra. Főleg azért, mert én mindent megtettem, amit csak tudtam. De vége, betelt a pohár. Talán boldog azzal a másikkal, nem érdekel. Csak.. kérek egy hetet.. Egy hetet, mikor akkor sírhatok, amikor csak kedvem támad.. Amikor senki nem kérdezi meg, hogy mi baj és nem kell tudat alatt sem emlékeznem.. Amikor azt csinálok, amit akarok. Ennyi kéne, és soha többé nem ejteném ki a számon a nevét. Persze majd ha újra látnám.. De erre nem gondolok, mert csak még mélyebbre szúr a kés a szívemben.

"Megtiltottam magamnak az emlékezést, de rettegtem a felejtéstől..."

" Ígérd meg, hogy gondolsz néha rám... "

Azt hiszem ismét eljuttatott arra pontra, hogy azt mondjam: elengedem. De tudom, akkor fog írni, mikor végleg lemondtam róla. Múltkor is ezt csinálta.. Mikor az utolsó szikrányi remény is kialszik belőlem, Ő újraéleszti, majd eloltja. Vajon meddig fog menni ez a macska-egér játék? Vajon mikor dől el a se veled, se nélküled állapot? Nagyon nehezen tudom Őt elfelejteni. Nem tudom miért van ez, de őszintén szólva... Nem is az, hogy tetszik, de nem akarom elfelejteni. Egy nagyon kedves barátom mondta, hogy ő sem felejtette el az előző szerelmét, csak túllépett rajta. Ez hatalmas különbség. Azt hiszem én is túllépek rajta, de nem felejtem. S ha eljön az idő, visszatekintek és elindulok visszafelé. Akkor már itt fog várni a boldogság tárt karokkal. És nem is csak a boldogság.. De Ő is.

" Miért nem hív? Úgy várom már... "

Fáj, pedig tudom, hogy érdeklem. Fáj, pedig tudom, hogy amint lesz ideje, írni fog. De.. annyira rossz ez a várakozás, és nem tudom mit tehetnék, ami leköti a figyelmem akár csak egy percre is. Semmi ilyet nem találok, minden pillanatban Ő jár a fejemben. Magam előtt látom az arcát, érzem az illatát, újra átélem az érintéseit, újra hallom a szavait. És tudom, hogy távol van tőlem. Ez a legrosszabb.. Ha tehetném felhívnám, hogy hogy van.. De ki tudja, hogy ráér-e és hogy kivel van.. :/