" Nélküled a csend kísér... "

Megtudván, hogy szereti azt a lányt.. összeomlottam végleg. Sőt.. nem is összeomlásnak nevezném, inkább gyengeségnek. Hiszen én akárhányszor összeomlottam, mindig felálltam utána. De most már nem fog menni. Minden egyes porcikámban érzem, hogy teljesen a padlóra lettem küldve. Nem mondom, hogy feladtam.. hiszen a győztesek soha nem adják fel. De én már győztem.. Nekem mindennél többet jelent az, hogyha boldog, még akkor is ha nem velem. Hiszen.. Őt jobban szeretem, mint saját magam.. Így hát nem leszek önző, nekem bárhogy jó, ha neki is. Még akkor is, ha titkon fáj.. Egy utolsó könnycsepp még legördült. Magába foglalva az elmúlt pár hónapot. Abban az egy könnycseppben volt minden. A szerelem, a boldogság, a fájdalom. Nekem el kell innen mennem, ez már nem az én harcterem. Nem ismerem azt a lányt.. De remélem, hogy nagyon fogja Őt szeretni, és vigyázni fog rá. Ha nem, akkor hülye, hogy egy ilyen kincset nem becsül meg. Ha pedig bántaná... Azt nem úszná meg. Mert bár távol vagyunk, egy része mindig bennem fog élni. (U)

" Belehalok, úgy szeretlek Téged... "

"A győztesek soha nem adják fel, aki feladja, sosem nyerhet!"

Na igen.. De meddig kell még küzdenem, hogy én legyek a győztes? Vajon lesz elég erőm? Vajon kitart bennem a makacsul égő, kialudni nem akaró tűz? Egyáltalán.. elérhető a célom? Ha valaki azt mondja nekem, hogyha mondjuk "egy félévig kitartóan küzdesz, a tiéd lehet" akkor megteszem. Egy év? Vállalom. Csak.. tudjam, hogy van értelme..

" Tűzforró vágy, kínzó és lágy... "

Mikor nem lát senki.. sírok. Távolról figyelem az Ő kis életét. Közelebb nem engedhetem magam, mert boldog. És én lennék az utolsó ember, aki elrontaná a boldogságát. Még akkor is, ha tudom, hogy másképp talán boldogabb lenne. De nem lehet.. Nem kockáztathatok.. Úgyis az lesz, aminek lennie kell.. Megpróbáltam elfelejteni. Tanúk is vannak rá. De nem ment.. Büszkén fel merem vállalni, hogy nem vagyok még túl rajta. És amíg nem hozza úgy a sors, nem is akarok. Mert fáj.. de ugyanakkor a legszebb érzés, mikor úgy hülyülünk, mint akkor.. Mikor együtt visszaemlékszünk a közös múltunkra.. És várjuk, hogy ismét úgy legyen. Talán úgy lesz.. Talán nem.. Mindenki olyan könnyedén mondja, hogy lépjek rajta túl. Olyan könnyű mondani.. Lépjen valaki a helyembe, és lépjen túl rajta. És utána engedjen vissza, hogy fájdalom nélkül éljek tovább.. Aki ezt megteszi, annak gratulálok. Nem tudom miért, de nem tudom Őt elfelejteni.. Akár tetszik az embereknek, akár nem..

CSAK EGYSZER AZ ÉLETBEN NEKEM MIÉRT NEM JÖHET ÖSSZE VALAMI???!!!!

" Bárhogy éget, bárhogy fáj, van, mi sosem múlik el... "

Olvasva a régi beszélgetéseket, amelyek alig múltak el.. Minden egyes szó mélyebbre szúr a szívemben. Felszakadtak a sebek, könnyeim patakban folynak. Homályosan látok a szememben lévő könnycsepptől. De mikor legördül, kitisztul a világ, s rájövök, hogy másokat mit sem érdekel a szenvedésem. Éppen ezért csak a négy fal között üvöltve próbálom elviselni a fájdalmat. Úgy érzem, hogy idetartozik pár idézet a New Moon-ból. :)

"Ugyanakkor mégis boldog voltam. A fájdalom emlékeztetett arra, hogy létezett. Hogy tényleg létezett..."

"El tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni."

"Megtiltottam magamnak az emlékezést, de rettegtem a felejtéstől."

"A szerelem hatalmat ad a másiknak, hogy összetörjön."

" Kint csak egyedül én vagyok, s várom, hogy jöjj már... "

Volt ma egy negyedóra, mikor nem tudtam, mit kezdjek magammal. Sétáltam hát egyet az őszi táj csodáival körülvéve. Felfedeztem az ősz apró örömeit, s gondolkoztam. Ez a világ hatalmas és gonosz. Persze az ember ebből mit sem érez, ha van valaki, aki inkább csak jót sugall felé. Ennek a sugallatnak a neve a szeretet. Sokan elnézünk mellette, hogy csak úgy van és ez milyen természetes. Pedig egyáltalán nem az. Vannak olyanok, akiknek ez nem adatik meg. Egy része nekem se.. És ez a legrosszabb. Annyi mindenkitől kaphatnék ilyesfajta szeretetet.. De nekem Tőle kell. Én az Ő szerelmére vágyom. Nem elégszem meg pusztán a baráti szeretetével. Mikor beültem apu mellé a kocsiba, ezek a gondolatok jöttek elő újra és újra, és elrontották a kedvem. A rádió halkan szólt, és odafigyeltem a dal mondani valójára. Párhuzamba tudtam hozni a gondolataimmal. Kibámultam az ablakon és úgy tettem, mintha észre sem venném a könnycseppet, ami végiggördült az arcomon. Mert még mindig nagyon üres vagyok Nélküle és a hiánya megpecsételi a mindennapjaim. Elég csak egy perc, mikor egyedül vagyok, Ő jut eszembe. Nem tudok róla semmit, nem tudom, hogy vigyáznak-e rá. Nem tudom kitekerni annak a személynek a nyakát, aki esetleg megbántja. Nem aggódhatok érte. És biztos vagyok benne, hogy ezeket az aggódásokat, érzelmeket, tekinteteket attól a másiktól nem kapja meg. És.. mást kérdést még mindig nem tudok feltenni. Csak ennyit: MIÉRT KELLETT ÍGY LENNIE?!

" Nincs remény, és ő sincs már... "

Rájöttem, hogy szép dolog Vele álmodni.. Boldog vagyok olyankor. De semmi értelme nincs már. Nincs már mellettem, nem kíván nekem jó éjszakát, nem vigyáz rám, nem simogat már meg és nem néz rám úgy. Mert ezeket más valaki kapja Tőle. Csak nem értem, hogy miért. Nekem a Vele eltöltött idő olyan volt, mint egy álom. De fel kellett ébrednem. S mind a mai napig szeretnék visszamenni ebbe a véget nem érő álomba. Mikor a táborból hazament.. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Akkor még alig ismertem.. De tudtam, hogy Ő az én hercegem. És talán ez egy tündérmese, ahol most éppen a szakadékban vagyunk, mert az a rész következik. S talán a végén minden jó lesz. És megint csak a kedvenc idézetemet hozhatom: "Mindennek jó a vége, ha nem jó, még nincs vége." Ez most egyáltalán nem jó.. Ami azt jelenti, hogy még vége sincs.. :)