úgy érzem minden percben, hogy belehalok, annyira szeretném újra látni, beszélgetni vele, látni a mosolyát, érezni az érintését, hallani a hangját. jó esetben pár nap és láthatom újra, de legfeljebb egy hét. mondanak róla valamit.. de hiába próbálom elhinni és megérteni egy hang ezt súgja a szívemben és a fejemben: hazugság. ez csak egy félrevezetés. ne hidd el, amíg nem hallod az ő szájából. mondta volna a múltkori beszélgetésnél, ami elég személyesre sikeredett.

hiszek ennek a gondolatnak, mert őszintén belátom: ez teljesen így van.

de te.. a barátnőmnek mondod magad, hetek óta azt hallgatom, hogy téged nem érdekel egy utolsó levél, amit oda adsz neki és vége, majd segítesz nekem. hogy lehettem ekkora barom, hogy el is hittem? bíztam benned, elmondtam mindent erre írsz neki egy ilyen levelet? mekkora szánalom vagy, úristen. de nem mondok inkább semmit neked. hiszen az érdekeimet nézem, a boldogságom. ha összeveszek veled, te árthatsz nekem, elmondhatsz neki bármit. ezért inkább játszom tovább a naívat, aki elhiszi neked az összes szavad. de azért ha véletlenül erre az oldalra tévedsz, tudd hogy átlátok rajtad.;)