azt hiszem, tudatosult bennem valami. hiába a félelmek, hiába a remények. egyszerűen az, amire azt hittem, hogy álom, az valójában az igazság. ő előbb figyelt fel rám, mint én ő rá. ő elsőre is a fényt látta bennem, míg én csak a csillogást, a hangot. de ahogy fokozatosan mindig kicsit közelebb engedett magához, már rájöttem: nekem ő a napfény az egemen és ő ragyogja be a szürke hétköznapokat. a hang, a csillogás már csak annyiban érdekel, hogy büszke vagyok rá. de a végtelen boldogságtól már csak egy lépés választ el, de ez egy hatalmas lépés. és ezt nem neki kell megtennie, vagy nem nekem. ezt együtt kell lépnünk. külön-külön kevesek lennénk elérni a célt, és ezt kell megmutatnom neki. szurkoljatok holnap nagyon. :)