Egyetlen egy dolgot szeretnék most. A karjaiban lenni és ugyanolyan mélyen belenézi a szemébe, ahogyan délután. Bár nem értettem miről énekelt, mert angol volt. De azt tudtam, hogy ugyanúgy örül nekem, mint én neki. Olyan nagy dolog, amit kívánok? Nem vagyok telhetetlen, meg van mindenem a boldogsághoz. Őt kivéve. Ő a legfontosabb láncszem. Nélküle nem működik, nem működöm. Nem tudok szívből nevetni, nem tudok semminek se örülni. Ez csak egy lepel, hogy a szeretteim kedvét, akik mellettem vannak, ne rontsam el. De mikor ránéztem, olyan volt, mintha egy tükörbe néznék. Ugyanaz a mosoly, ugyanazok a mozdulatok. De a legfontosabb: ugyanaz volt a szemében, ami az enyémben is volt. Leírhatatlan érzés volt ott állni és őt nézni úgy, hogy tudtam mire gondol. Örült a találkozásnak. De miért csak ilyen kevés idő jutott nekünk? Az eszem azt súgja, adjam fel. A szívem azt, hogy küzdj, amíg csak tudsz. És az utóbbi erősebb.. Amit pedig ma láttam rajta, még inkább arra ösztönöz, hogy harcoljak. Igazából nincsen ki ellen küzdenem, csakis saját magammal és az idővel. Magammal a küzdelem úgy zajlik, hogy emlékszem a szép pillanatokra és azt parancsolom magamnak, hogy a szerelem nem ismer határokat. Az idővel pedig versenyzünk, hogy ki bírja tovább. Most én nyertem.. És mindig is én fogok.